A hajnal, vörösen, izzón,
mint holt madár oszló teteme,
a kopár földön,
mozdulatlan hever.
Férfiak, nők, gyermekek,
könnytől száraz szeműek,
gödrök elött állnak,
az ordító csendben a semmire várnak.
Szavak koppannak a porban,
elhalnak egy rögön.
– „Ne hagyd ezt uram… könyörgőm…”
Vér fröccsenése, hús hasadása,
angyal helyett, holló szárnyalása.
Nem marad más, csak a sortűz némasága.