Szivárvány lépcsődön hozzád indulok,
vöröslő hajnalon, izzó éjszakán,
befogadsz engem.
Nincs többé én, és nincs többé te,
csak mi vagyunk.
Napként izzón, viharként tombolva,
uralkodva, fájdalmas szolgaként,
szeretve.
Lágyan, mint a tenger,
hullámot nem vetve
méretkezünk szerelmünk gyönyörűségébe.
Hold ezüstje őrzi álmunkat,
ha véget ér szenvedélyünk,
rózsa ágyán nyugodni tér.