Hát találkoztunk megint,
a remények imbolygó, lassan
süllyedő hajóján. Este van.
vajon mit csinálsz itt
a kévéző szinte üres.
Beszélgetésünk közhelyek,
semmitmondó szavak között
lassan elvész, nem marad más,
mint a csend.
A szúk pillanatba belopódzó hallgatásunk
mély árkot ás közénk.
Néma hangok és az idő kéz a kézben
átölelnek, s múltunk gyökerei
körbe fonnak, nem engednek
többé…el.
Te és én elvesztettük egymást oly régen…
A távolban oldásként zene szól…
Ahogy a hangfoszlányok utolsó hangjai
belehullanak a csendbe, minden
megváltozik — mintha egy csukott ablakot
nyitnánk meg: zajok, mozgás, élet jelei.
Lassan mozdulok, búcsúzunk. Kezem kezedhez ér,
de csak meghitt közöny.
„Szia “egy lágy mozdulat tőled olyan könnyed és távolodó lépteid koppanása
lassan elvész,
nekünk ennyi maradt.