A Múlt, a Fájdalom az ajtóban áll,
Csendben.
Csak vár…
Az ég könnyei égetik lábamat.
Nem értem már a tetteket, sem a szavakat.
Van kezdet és van vég, de közte az út hova vezet…
Nekünk por, izzadság verejték, vér jutott.
Kicsinyes vágyaink között önmagunkat
keresve, emberből lassan semmivé leszünk.
Nem marad más, csak az elhatalmasodó bennünk burjánzó én!
Nincsenek már színek, csak a szürke és alvó félhomály,
lelkeink tetemével a világot befedve.
De eljön a pillanat,

Ő belép kérdőre von,
mindenkit egyenként lassan, halkan, szinte suttogva.
S mire befejezi, válasznak ott leszünk mind,
a pokolban fáklyaként lángolva.