Ültem a buszon, az üveg túloldalán
fák hóval takart ágai, lassan havazik.
A hó pelyhek, mint lágy, fehér toll, zajtalanul
hullnak alá, és fednek be mindent
a hideg fagyott mintákat rajzol az ablakra,
szürke, színtelen, fáradt, álmos hajnal,
ködös képek, minden olyan valószínűtlenül
fehér, puha.

Eltelt egy év, magunk mögött hagytuk,
a tegnap már régen nem létezik
napok előttünk hevernek, és most még
üresen konganak, várva az időre, mi
rejtett jövőjük titkát felfedi
a múlt ráncosan életünkhöz hozzásimul.

Sápadt hajnallal elköszönünk egy évtől,
búcsúzunk be nem váltott ígéretektől, vágytól, szerelemtől, nevetéstől
ülünk egy buszon
eljön a pillanat, és kezünk az arcunkon,
ráébredünk: boldogságunk ott maradt elveszve,
valahol fogadalmaink közepette,
évek gyűrűjébe zárva észrevétlen,
csendesen.