Selymes hangod, mint lágy szellő, simogat.
Türelmed lázongó lelkem nyugtatja,
mint lobogó tűz látványa az éj vándorát.
Te vagy templomom, tiszta éned
minden rezdülése hitet ad.
Ódon erdők hosszú tél után,
a nap arany fényére virágjukat, termésüket
nyitják, érezvén eljöttét a tavasznak.
Én kóbor szívem tárom feléd,
boldogan feledve negyven nyár emlékét,
mely nyomát barázdaként hagyta arcomon.
Mint ifjú, úgy ölellek magamhoz,
s hévvel kiáltom, boldogan: szeretlek!